Bántalmazó kapcsolatok

Miért maradnak benne emberek a (sokszor kölcsönösen) bántalmazó, mérgező kapcsolatokban? Ezt megelőzően miként teremtik meg ezt a dinamikát a kapcsolatban? Mi magyarázza a bántalmazó kapcsolatok (kívülről sokszor érthetetlen) dinamikáját?

Egy szóval – mert otthonos, mert ismerős. De nézzük bővebben.

A bántalmazott gyermek, a bántalmazó kapcsolatban felnövő gyermek nem tapasztalja meg a normalitás és a normalitás hiányának megkülönböztetését és következményeit. Érzékeli, elszenvedi ami történik vele, körülötte, de nem lesz mintája arra, hogy a normalitás hiányának (pl bántalmazásnak) következményei vannak. (A bántalmazás megtörténik és a kapcsolat folytatódik.)

Mivel a normalitás hiánya mindennapos, következmények nélküli, a normalitás részévé válik.

Végül az így felnőtt embernek elfárad a veszélyérzékelője és legyint végül, amikor megszólal a riasztója, hogy baj van. Mert hiába szól a riasztó. Nem jön a rendőrség. Senkit nem visznek el bilincsben és senkit nem védenek meg. Másnap minden megy tovább. Ebben a rendszerben általában van baj, és sokszor hangosan szirénázik a riasztó de már a szomszédok is tudják, legyintenek, hogy…. “Ja, ott baj van. Meg lesz is még. Ez itt ilyen. Bírd ki, szokj hozzá. “ És az ember alkalmazkodóképessége első számú túlélési eszköze, különösen gyerekként. Úgyhogy kibírja, alkalmazkodik, hozzászokik.

Ha később ennek az egykori bántalmazó környezetben élő gyermeknek a felnőttkori párkapcsolatában megtörténik újra (és a trauma ismétléskényszere miatt jellemzően megtörténik újra), hogy a normalitás kibillen (pl megalázzák, bántalmazzák, megcsalják, stb), akkor hiába éli meg az érzelmi poklot (jelez a vészjelző), másnap minden mehet tovább, hiszen ez a tanult minta. Eszköztelen. Nem tudja hogyan érvényesítse a jogait, hogyan tehet azért, hogy legyen a történteknek következménye. Másnapra maga is könnyen elbizonytalanodik a történtek súlyában, (különösen ha jelen van a bántalmazó részéről a gázlángolás – a bántalmazott tudatos elbizonytalanítása saját valóságérzékelésében). Így másnapra (vagy “harmadnapra”) az előző éjszaka pokla mintha távoli múlt lenne. A lehetséges következmények, mint a szakítás, felelősségre vonás pedig az ismeretlen (bizonytalan és félelmetes) jövő. Így marad a bántalmazott másnap. És újra meg újra. Egyre kevesebb énerővel, egyre kevesebb lelkierővel, egyre alacsonyabbra csúszó morális kapcsolati küszöbbel.

A bántalmazó fél is tanult mintát követ. Azt érzi, megteheti, amit tesz, felhatalmazva érzi magát a pillanat (indulatok) hevében, hisz azt tanulta, hogy a bántalmazás következmények nélkül csinálható, valid önérvényesítő eszköz.

A normalitás hiányának tehát sem a bántalmazó, sem a bántalmazott mintájában nincsenek következményei. Baj volt, van, lesz. “Fáj, de ismerős. Ez sajnos ilyen, ilyen az élet…” gondolja magában szomorúan a bántalmazott fél, (és érzi magát feljogosítva a bántalmazó). Végülis az élet aztán megy tovább, és az ezzel járó szenvedés a normalitás része lesz. Ahogyan gyermekként is az volt.

(A bántalmazó is szenved ebben a szerepben, hisz ő is mintát ismétel – nem felmentem ezzel a bántalmazót.)

A kiút az önismereten át vezet. A normalitás újratanulása, az egészséges önbizalom, az énerő fejlesztése egy egészséges (pl terapikus) kapcsolatban.

A bántalmazott a nagyobb kitettségű, ezért jellemzően róla és hozzá szólnak a segítő felhívások. Ugyanakkor az emberi lélek szenved akkor is, ha bántalmazó mintát követ. A bántalmazó is gyógyulhat. Ha van belátása és sikerül segítséget kérnie.