Ki jut el terápiába egy nárcisztikus kapcsolatban?
A nárcisztikus személyiségzavarral élők jellemzően nem jutnak el terápiába. Akik körülöttük élnek, igen. Akik velük élnek, azok pedig szinte biztosan megjelennek egy terápiás térben, vagy valamilyen önsegítő könyvhöz, csoporthoz, módszerhez fordulnak. Ha más nem, a YouTube-on vagy az Instagramon keresik a válaszokat arra, mi történik velük egy látszólag kilátástalan helyzetben. Hozzám is így érkeznek sok éve CPTSD-vel élők, nárcisztikus bántalmazó kapcsolatban élők, kilépők, gyógyulni vágyók.
A nárcisztikus partner nem a semmiből jelenik meg
A nárcisztikus partnerek általában nem előzmények nélkül bukkannak fel. A nárcisztikus és/vagy érzelmileg éretlen szülővel felnőtt gyerekek jó eséllyel hozzák magukkal a CPTSD tüneteit. Szorongást, társfüggést, érzelemszabályozási zavarokat, depressziót, memóriazavarokat. És, ha valaki diszfunkcionális családban nő fel, parentifikálódik, akkor felnőttként meglepően könnyen találja magát nárcisztikus és/vagy éretlen és/vagy érzelmi ridegtartó párkapcsolatban. Nem azért, mert ezt választja, hanem mert az idegrendszere erre tanult rá.
A felismerés utáni kérdések
Amikor valaki rájön, hogy talán nárcisztikussal van dolga, hirtelen ellepik a miértek. Miért nem szeret, ha szeret? Miért bánt? Miért pont engem? Miért nem tudom elhagyni? Mit akarok egyáltalán? És újra meg újra felhangzik a legfájdalmasabb kérdés: mi a baj velem?
A válaszok hamar egy irányba mutatnak. Az ok: mert nárcisztikus. Értjük. De ettől nem történik változás.
Az „aha-élmény” csapdája
Ha most valamiféle felismerést érzel, fontos ezt kimondani: a nárcisztikus téma izgalmas. Sok mindent megmagyaráz. De önmagában nem gyógyít. CPTSD-vel felfalhatod az egész nárcisztikus szakirodalmat – attól még nem leszel jobban.
A fókusz visszahozása a saját térfélre
Nem azért, mert veled baj van. Ez fontos.
Az egyik leggyakoribb tévhit az, hogy azért kerülök ilyen kapcsolatba, mert ezzel van dolgom, ilyet érdemlek, én is nárcisztikus vagyok, vagy mert empata vagyok, vagy mert „ilyen vagyok”. Ebből lesz aztán az öndiagnózis, az önhibáztatás, vagy épp a másik teljes démonizálása. Gyógyulás viszont egyikből sem következik. Sőt, közben az a kevés énerő is elfogy, amire ilyenkor a legnagyobb szükség lenne.
Nem azért vagy ebben a dinamikában, aki vagy, hanem azért, ami történt veled gyerekként.
Az idegrendszeri normalitás felborulása
Az ember idegrendszere arra van huzalozva, hogy kapcsolódjon. Ha beszélnek hozzá, válaszoljon. Ha ránéznek, keresse és viszonozza a szemkontaktust. Ha kérnek tőle valamit, próbáljon segíteni. Ez nem bonyolult, ez az emberi alaphangoltság.
A nárcisztikus sérüléssel élők működése éppen ezeket az alapvető emberi reflexeket csavarja ki. Sokszor már abban is elbizonytalanodsz, hogy ami a szemed láttára történik vagy elhangzik, az valóban megtörtént-e. Percenként kell megcsípned magad, mert semmi nem az idegrendszeri normalitás szerint zajlik. Ez teljesen összekuszálja a gondolkodást, és rengeteg energiát emészt fel az, hogy naponta bizonyítsd magadnak: nem ment el a józan eszed, és nem a te készülékedben van a hiba.
Az első kulcspont: az energia
Itt érkezünk el az első igazán fontos ponthoz. A nárcisztikus elérte, ami számára lényeges. Foglalkozol vele. Körülötte forognak a gondolataid. Önként neki adod a figyelmed, azaz az energiádat.
A Földön minden energia. Bármely interakció alapja, hogy az egyik test lead bizonyos mennyiségű energiát, a másik pedig felveszi. Minden reakció energia. A dühöd, az örömöd, a figyelmed, még a gondolatod is.
Az energiánkat, avagy az erőnket akkor locsoljuk el önként és dalolva, ha nem vagyunk erre tudatosak, vagy ha azt tanultuk meg, hogy minden, ami fontos, kizárólag a mi energiánkból tartható fenn.
A láthatatlan játszma
A nárcisztikus a másik energiájából él. Azért kontrollál, hogy figyelmet kapjon, hogy hatni tudjon.
Míg a társfüggő (a nárcisztikus fél partnere), bármennyi energiát képes „feláldozni” a másikért, a kapcsolatért. És nem szeretjük így látni, de a helyzet az, hogy ez is kontroll.
Mindkét fél kerüli a sebezhetőséget. A játszma tudattalan, és úgy tűnik, mintha mindkét fél nyerne.
Az energiacsere azonban 1:0 a nárcisztikus javára. Ezen a téren a társfüggő, (az áldozat/a megmentő), vagyis a túlélő veszít. Ez a veszteség mégis elviselhető számára, mert amíg adni tud, addig nem kell szembesülnie az őssérülésével: azzal a hittel, hogy ha nem ad, akkor nem szeretik.
Miért marad fenn a dinamika?
A CPTSD-vel élő addig tartja fenn ezt a játszmát, amíg a trauma feldolgozatlan marad, és amíg a megmentő, heroikus énrész irányít. Ez az énrész gyerekkorban létfontosságú volt. Parentifikálódott, teljesített, védelmezett. Kibírta azt, amit a kisgyerek nem bírt volna ki.
Felnőttként azonban már saját kárára működik.
A gyógyulás valódi arca
Ha sikerül eljutni az önkapcsolódottságig a belső grandiózus védelmező énrész nélkül, akkor kezdődhet a gyógyulás. Ez azonban nem felemelő élmény lesz. Hanem pusztító.
Sebezhetővé válsz. Kiszolgáltatottá. Sebzetté, dühössé, kicsivé. Ez az az állapot, amitől egész életedben menekültél. Pedig éppen ez a kicsi, elhagyatottságtól rettegő énrész volt az, amely belülről kényszerített arra, hogy mindig többet adj, mint amennyit elbírsz.
A zuhanás pillanata
Az önmegadás olyan, mintha egy hajszálon tartanád magad a szakadék felett, és amikor már tényleg nem bírod tovább, elengeded. Zuhansz. Azt hiszed, meg fogsz halni. Nem szívesen csinál ilyet senki.
Pedig ez az egyetlen út.
A zuhanás közben rájössz, hogy a szakadék nem olyan mély, mint gyerekként tűnt. Hamarabb földet érsz, mint ahogy a gravitáció valóban veszélyessé válna. Megdöbbenve tapasztalod, hogy nem haltál meg. Megütöd magad, átmész a pszichés poklon, de túléled.
Az igazi erő
És akkor leszel életedben először valóban erős. Visszaköltözöl a testedbe. Érzed, mennyit bírsz el és mit nem. Nem adsz többé olyan energiát, ami nincs. Nem félsz attól, mi történik, ha nem te tartod életben a kapcsolatokat.
Mert ott vagy magadnak.
Nem hajszolod tovább magad, nem ítélkezel, nem bántod magad. Megszületnek a határaid – azok, amelyek gyerekként nem létezhettek. Felnőttél. Lehetsz pontosan akkora, amekkora vagy. Nem kell kibírnod. Nem kell koldulnod senki szeretetét.
A magány legmélyebb bugyrai többé nem félelmetesek. Mert már tudod: amit eddig is kibírtál, azt valóban kibírod. És nincs mit szégyellni.
És innen – paradox módon – végre lehet kapcsolódni.
Biztonságosan. És ott, a biztonságos kapcsolatban lehet végre igazán gyógyulni. Új kapcsolati mintára huzalozni az idegrendszert.
Ha kérdésed van, saját érintettséged, írj nekem. A beérkezett esetek inspirálnak arra, hogy a témában válaszokat keressek.