Anya szül, apa nemz. Így lesznek apa és anya a szüleink. És felnevelnek, ahogy tudnak. Ezen nem lehet változtatni. Sokszor ez elég jó így. De van, amikor nem.
Ha az anya nem elég jó anya, és az apa nem elég jó apa, a gyerek könnyen azt tanulja meg, hogy ő nem elég jó.
Mert a gyerek túlélése olyan mértékben függ a szüleitől, hogy rájuk nem lehet haragudni. Mert ha ők tényleg rosszak, akkor az elviselhetetlen pokol. Ezért a psziché védekezik. Ők nem lehetnek rosszak. Marad az egyetlen dolog, amin nekem van kontrollom – hogy velem van a baj. Ez jobb így, mert magamon tudok változtatni. Rajtuk nem.
Ugyanakkor a düh és a szomorúság ott van bent. A gyerek érzi. Nagyon is. De nem élheti meg. Nem mutathatja meg. Mert kívülről elutasítás, gázlángozás, büntetés jöhet. Belül pedig ezek az érzések túl nagyok. Elárasztanak. Ijesztőek egy kisgyerek testének. Egyedül nem elhordozhatók. Ehhez épp annak a segítségére lenne szükség, akitől a nehéz érzések születtek. Sokszor nincs ott a szülő, aki segítene visszaszabályozni.
Ha helyzet van, túl kell élni. És a gyerek ebben kiváló. Alkalmazkodik, hogy túléljen.
Ha a szülő bánt, elbizonytalanít, magamra hagy, nem kiabálhatok. Nem sírhatok. Nem mondhatom, hogy ez nekem nem jó. Nem tudom elérni, hogy megváltozzon. Hogy bocsánatot kérjen. Hogy lásson engem. Túl kicsi vagyok ehhez. Így azt tanulom meg: bennem van a hiba.
És hogy legközelebb ne érjen váratlanul a veszély, kialakítok egy működést. Ez lehet az, hogy túlérzékenyen figyelem a másikat. Hangulatokat olvasok. Rezdülésekből tájékozódom.. ez csak egy példa. Sokféle ilyen működés létezik. Ez a kompenzáció. A kompenzációból szuperképesség lesz. Olyan, ami megvédi attól, hogy azt érezze, amit valójában érez. Ebben a szuperképességben kényelmes lesz benne lenni, biztonságot ad. És könnyű lesz ezzel azonosulni.
_ Karakterpáncél
És amivel később azonosulni kezdek. A testben ez megjelenhet egyfajta páncélként (Reich-i értelemben: karakterpáncél). A kapcsolódásban mintázatokként (a sématerápia nyelvén: sémamódok).
A lényeg ugyanaz: nem azt érzem, amit érzek, hanem azt csinálom, ami biztonságosabbnak tűnik. És felnőttként is ugyanezt csinálom. Amikor bántanak. Amikor elárulnak. Amikor fáj. És ezzel a belső gyerek, megint egyedül marad a fájdalmával.
Ahhoz, hogy ebből a működésmódból ki lehessen lépni, van néhány nehéz lépés.
_ Tabuk
Szembenézni az anyáról alkotott társadalmi képpel. Abban ugyanis az anya jó. Az anya szeret. Az anya jót akar. A gyerek szereti az anyját. A család pedig szükségképpen boldog hely.
Ezek a tabuk nem segítenek. Mert ha a miénk nem ilyen volt, ha én azt éltem meg, hogy az anyám nem szeret, ha dühös vagyok rá, vagy nem tudom szeretni, akkor az, amit belül valóságként érzek, kívül-belül szégyenné válik. Eltitkolom. Magam elől is, a világ elől is. Így végül veszélyessé válik hozzáférni ahhoz, amit valójában érzek.
Ezért ezeket a tabukat le kell bontani. Nem új igazságokra cserélni, nem transzparenseket gyártani, hanem elismerni a saját valóságunkat. Akkor is, ha azt soha senki nem validálta.
_ Jóvátételi fantázia és a remény
Van még egy fontos lépés. A dühös és szomorú belső gyerek továbbra is az anyjához szaladna. Pont úgy, mint kiskorában. Megnyugtatásért. Jóvátételért. Azért, hogy végre megtartsák.
A remény, hogy az anya egyszer elég jó lesz, nagyon sokáig velünk marad. A remény hal meg utoljára.És különös módon éppen a remény elengedése hozhatja el a gyógyulást. Mert amíg várok, nem tudok kilépni.
És hogy ez a kicsi, sérült gyerek ne maradjon magára, a felnőtt testben élő, sebezett rész anyát keres. Ha pedig a valódi anyától már nem várható meg a gyógyulás, akkor jól jön egy tündérkeresztanya.
_ Belső szülő (reparenting)
Egy külső kapcsolat, aki segít megtapasztalni, milyen az, amikor valaki elég jó. És ezen keresztül lassan megszülethet bennünk valami. Egy belső jó anya. Egy megtartó, szabályozó, válaszoló önrész.
Ez a reparenting. Amikor nem kívül várjuk már azt, amit nem kaptunk meg, hanem elkezdjük belül felépíteni. Saját jó anyánkká válunk.
_ Kompenzáció és disszociáció
A gyógyulás azért nehéz, mert az a működés, ami egykor megmentett, a személyiség részévé válik. Az érzés helyett kompenzálunk. És ez nem engedi, hogy hozzáférjünk a természetes védelmünkhöz. Nem látjuk, hol vannak a határaink. Hol van az, hogy elég. Így nem tudjuk jól megvédeni magunkat. Közben mégis folyamatos önvédelemben élünk — de nem valódi védelemben, hanem a kompenzációinkban.
A kiút nem bonyolult. De nem is könnyű.
Megállni. És megengedni, hogy érezzük, amit érzünk. Először csak testben: feszülés, szorítás, üresség. Ezt észrevenni. Megnevezni. És innen mást választani. Nem kompenzálni a jól begyakorolt szuperképességünkkel, hanem új, jobb válaszokat keresni magunkban.
Így születnek az új határok.
Belülről. Önazonosan. És amikor ez működni kezd, az önvédelem végre valódi lesz. Időszerű. Alkalomhoz illő. Nő a magabiztosság. És biztonságosabb lesz a saját testünkben lenni.
Mert amit érzünk, végre valós. A gyógyulás nem az, hogy jobban bírod. Hanem hogy végre érzed.